Vágyakozás Istenre

    A napokban furcsa kettősség jelenik meg életemben, amire felfigyeltem. A kettősség alapvetően abból fakad, hogy amikor egyedül vagyok, sokat figyelek Istenre, imádkozom hozzá, vagy érzem, hogy jelenlétében élem a perceimet, óráimat. Amikor viszont emberek közé megyek, figyelmem nagyon hamar elterelődik és csak egy-egy pillanatra tér vissza. Tudom, hogy ez természetes, de talán Isten kegyelmét élem meg, hogy már zavar, ha nem rajta jár az eszem, ha nem rá szegeződik a tekintetem.
   Isten a rejtekben is lát, látja szívem és felkelti Szentlelkével azt, hogy vágyódjam azután a végtelen szeretete után, amit nap mint nap megtapasztalok. Azt hiszem, eddig csak terveztem, hogy remete úton fogok járni, de ezt valami külső körülménynek a megváltoztatásában akartam elérni, de most Isten kegyelme belsőleg kezdett formálni. Egy mély vágyódást érzek Jézus Krisztus iránt, az Ő szerető tekintetét érzem magamon és ez kezd vezetni, hogy hova, azt még én se tudom.
   Talán írni sem kellene, de szeretném ha benned is elindulna egy vágyódás Isten iránt. Egy mély szomjúság érzés, egy apró fényszikra a sötétben. Lehetsz zarándokúton járó, aki már élt meg hasonlót, de most légy bár távol, vagy közel, az Úr lábának zsámolyához, hívlak, egy felfedezésre. Közösen fedezzük fel a bennünk lévő vágyat Isten iránt. A nagyböjti lemondásokban hívlak, helyezzük legmélyebb vágyainkat Urunk asztalára, hogy Ő azokat átváltoztassa, megerősítse, és beteljesítse.

   Áldott légy Urunk Istenünk, aki kinyilatkoztattad nekünk Magadat. Te hívsz minket abba a szeretetkötelékbe, ami Benned van. Végtelen szeretetedből kiszolgáltattad magad, hogy megismerhessünk téged, és társörökössé tettél bennünket, hogy a legmélyebb vágyaink a Te létedben örök gyümölcsöt teremjen.