Oldalak

2011. június 8., szerda

A világban való élet

   János 17,15-19: "Nem azt kérem, hogy vedd el őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól. Nem a világból valók, mint ahogy én sem vagyok a világból való. Szenteld meg őket az igazságban. A te igéd igazság. Ahogyan engem a világba küldtél, úgy küldtem őket én is a világba. Értük szentelem magam, hogy ők is meg legyenek szentelve az igazságban."
    Ez az Igeszakasz Jézus imája, csodálatosan rámutat az életünk küzdelmeinek lényegére. Tanúságtételre hív a világba, küld bennünket. Ennek több formája is lehet: családban, papként, szerzetesként, de akár remeteként tanúságot tenni Jézusról.
Felmerülhet a kérdés: a remete, hogyan marad a világban,  amikor Ő lemond látszólag a közösségről?
Hogyan tesz tanúságot?
   Úgy látom, hogyha a remete a világból menekülve akar Isten közelébe kerülni, akkor tanúsága nem teljes, mivel azt a félelem vezérelte. Azonban, ha az Istennel való mélyebb közösség vágya viszi a pusztába, akkor élete jel az Egyház számára, a teljes keresztény közösségnek. A világban marad, mert életét felajánlja testvéreiért, embertársaiért, ez is egy formája a mélységes embertársi kapcsolatnak, sorsközösség vállalásnak.
   "Értük szentelem magam..." Jézus ezzel az Atyával való életébe vonz be mindannyiunkat. Az Igazság, amely kijelentése alapján, Ő maga, lesz életünkké. Aki megismeri Jézust és részesül az Életéből, az a hamisság kovászát kiveti magából és Igazságot cselekszik. Általa Jézus fog jelenvalóvá válni az emberek között.
Jézus kovásza Élet és Lélek, a szeretet, a béke, és öröm forrása minden ember számára.
   Hívlak a mai nap, hogy nyitott szívvel fogadd be Jézust, az Ő Szentlelke által, hogy az bő termést hozhasson további földi pályád során.

1 megjegyzés:

  1. Istenünk mindannyiunkat mély egyesülésre hív. Egész életünkben vágyakozhatunk erre a bensőséges, rendkívül szoros kapcsolatra, mert ez igen mélyre van belénk ültetve, ez örök hivatásunk.

    Bennem is elég erősen jelen van a remeteség iránti vágy, egészen fiatal korom óta. Jelen életállapotomban - családos emberként - kifejezetten kísértésnek élem meg, ha olyan nagyon-nagyon elvágyok saját természetes közegemtől: szeretteim köréből. Itt kell helytállnom, itt kell megszentelődnöm... mint ahogy Te is írtad.
    A remeteség vágyát a szív magányában élem meg, készen állva és befogadva a leghétköznapibb feladatokat, lehetőségeket az önmegtagadásra, az ima egyszerű formáit, a szeretem-nemszeretem embereket, a csendet, a zajt, a bajt, a félelmeket, a kiszámíthatóságot és a kiszámíthatatlanságok.

    Hivatásunkhoz Isten adjon nekünk erőt és kegyelmet!

    VálaszTörlés